Dezsőné Rácz Hilda írása

"Hímeznem kell, ha örülök. Muszáj öltenem párat, ha bánt valami."

Két kislány anyukájaként nálunk mindig is gyakori elfoglaltság volt a „kézműveskedés”. Ahogy cseperedtek, életkoruknak megfelelő technikákat próbáltunk ki. Nekünk ez mindig kikapcsolódást jelentett, nem fogytunk ki az ötletekből. A krumpli nyomdától az adventi koszorúig, a gyöngyfűzéstől az üvegfestésig, a mézeskalács házikótól a madáretető készítésig számtalan szép és kevésbé szép, de annál kedvesebb tárgy került ki a kezünk közül, amelyeket hol magunknak, hol ajándékba, másoknak szántunk. A lányok keze ügyesedett, az időnk hasznosan és közösen telt. Nem mellékesen sok pénzt is megspóroltunk a boltban vásárolt ajándékok helyett. Anyukám pedig, aki sok évtizeden keresztül alkotta a szebbnél szebb kalocsai hímzéseket, boldog volt, hogy örököltük kézügyességét.

Öt évvel ezelőtt a kisebbik lányom hazahozott az iskolából egy félbehagyott keresztszemes könyvjelzőt, amelyet be kellett fejeznie következő órára. Ez volt az a meghatározó pillanat, amikor engem elkapott a gépszíj. Azóta – félretéve az addig kipróbált számtalan kézműves tevékenységet – ennek a szenvedélynek hódolok. És nem tudok betelni vele.

Hímeznem kell, ha örülök. Muszáj öltenem párat, ha bánt valami. Ha nappal van, sötét színeket is előszedek, ha beesteledik, inkább a világos munkákat választom. Öltögetek hét közben a buszon, hogy ott se teljen az idő haszontalanul és hétvégén, ha elég volt a házimunkából. Hímzek, ha jön egy új ötlet és hímzek, ha megrendelők kérnek rá. Idegeneknek és barátoknak, magunknak és másoknak. Varrok visszérműtét után, hisz hosszú a lábadozás. Varrok nyaralás közben, mert olyan rövid a vakáció. Készül téli minta, húsvéti, vagy, ha kedvem tartja, vízparti motívum. Van hasznos, funkcióval rendelkező tárgyam és semmire sem való, „csakúgydísznek” készült alkotás. Ha akarom, egy színből formálok motívumot, ha eléggé elszánt vagyok, a 97 árnyalatos virágbolti udvart folytatom, amit 3 éve kezdtem el.

Ballagási ajándékot öltögetek. Esküvői emléket. Keresztelőre, baba születésére faliképet. Illatzsákot. És hogy igazán kerek legyen a történet, megtömöm saját levendulával, a kertünkből. Mert az illatosabb.

Hímzek lábasfogó kesztyűt a nagymamának, párnát az unokának, gyűrűpárnát az ifjú párnak, újságtartót a nagynéninek. Ékszert a kamaszlánynak, mert az nagyon menő a tengerparton és motoros bőr férfikarkötőt, mert az annyira egyedi. Névre szóló szívecskét minden barátnőnek és kolléganőnek. Meg ilyeneket.

Partnerem a férjem. Egyedi fakereteket barkácsol nekem a pincében, ahelyett, hogy horgot kötne a hétvégi pecázáshoz, csak mert nem találtam megfelelő árut a piacon. Partnereim a lányaim. Ők sem ijednek meg a tűtől és bátran élnek a lehetőséggel, hogy hímzett ajándékkal lepjék meg barátaikat. Partner az anyukám, mert mindig végtelenül büszke rám. A kollégáim és tanítványaim pedig „lájkolnak” és elismernek. És néha még rendelnek is tőlem.

 Ha tehetném, mindig csak keresztszemeket öltögetnék. Addig, amíg csak keresztbe nem állnak a szemeim. De nem tehetem. Megélni belőle nem lehet, nálunk legalábbis ma még nem. De addig, míg ennek eljön az ideje, öltögetek a nem létező szabadidőmben, míg ki nem esik a tompa végű hímzőtű a kezemből.

Dezsőné Rácz Hilda

Hilda keresztszemes tárgyai