Pék Kata írása

Annyiszor hallottam már ezt a kérdést, amint különböző sikeres, ismert alkotó művészeknek felteszik és mindannyiszor meghallgattam a választ is, mégsem tudtam saját magamnak megfogalmazni, csak szavak röpködtek a fejemben. Festés, rajzolás, karácsonyi díszek… és őszintén szólva elkeseredtem ettől a választól, amit magamban adtam. Ennyire lapos volna számomra ez az egész?

Amikor először kiderült, hogy iskola után valamivel majd foglalkoznom kell, valamivel a kenyeremet kell majd megkeresnem, két dolog volt az agyamban, fenékig érő nagy halom hajam lesz, és festeni fogok. Aztán azt is a fejembe vettem, hogy a nagy hajamat bukósisak alá gyűröm, és vad motorosként,  “benzintyúk”-ként fogom majd szelni a poros utakat, és bejárom Afrikának azokat a részeit, amiket gyerekkorom nigériai tartózkodása alatt nem volt alkalmam… ez gyakorlatilag egész Afrikát jelenti.

Na, ebből a három fixációmból másfél alakult úgy, hogy azt mondthatom, köze volt a régi tervnek a jelenhez. A hajam őrült módon megnőtt, és sokat rajzoltam, meg festettem. Minden szemetet összegyűjtögettem amerre jártam, és beleépítgettem képekbe. Nem mertem hegeszteni, nem mertem vasat kalapálni, féltem a fát megmunkálni, ragasztottam. Gyöngyöket fűztem. Azt gontoltam, ha összeszerkesztek össze nem illő darabkákat, valami olyan jön létre, ami eddig nem volt, valami életre kel. 

Elkezdtem öltözteni a babaáimat 8 évesen. Természetesen Barbie babáim voltak zömmel. Mindig újat és újat szerettem volna, mert egy idő után elszürkültek, nem volt már egy “rongyuk, amit felvegyenek”. Aztán a legöregebbik Barbie-mat megrágta a nyúl, aki akkor éppen nálunk telelt. Lerágta a lábujjait, a kezeit és szegénykémnek még az orrát is. Az életmódváltását egy drasztikus hajvágással tetéztem. Punk lett belőle, sokszor váltogatta a haja színét is. Kapott a fülébe anyukám varrósdobozából színes gombostűket. Na, ennek a babának kezdtem ruhákat varrni először! Buggyos nadrágot, zokniból kisestélyit, garbó pulcsikat, csillogó maradékokból party outfitt-et, ő lett a legmenőbb az öt baba közül. A mátriárka. Büszke voltam rá! A legjobb haverom lett. Sokat tanultam tőle. Például az, hogyan varrjak össze két rongyot úgy, hogy ne látszódjon a varrás.  Imádtam vele dolgozni. Főleg, mikor az afrikai esős évszakban olyan beteg lettem, hogy a fekete orvosok azt hitték, a malária fertőzött meg, pedig csak influenzás voltam. Magas lázzal fetrengtem otthon és az ágyamban készültek a polgárpukkasztó ruhák az én kis mátriárkámnak. 

Aztán gimnáziumban egyik karácsonyra a legjobb barátomnak -akival akkoriban sülve főve együtt szerettem volna lenni-  szerettem volna valami olyat ajándékozni, ami több, mint egy karácsonyi ajándéktárgy. Azt gondoltam, hogy mivel nem lehet macskája, talán örülne, ha lenne neki egy műmacskája, amire nem lesz az egész családja allergiás. Nem is emlékszem, honnan szereztem be az anyagot hozzá, mert akkoriban nem voltam vásárlós. Nagy valószínűséggel a nővérem maradék anyagát vettem kezelésbe. Megterveztem a macska testét. Azt akartam, hogy mozgatni lehessen a lábait, hogy igazán lehessen vele játszani. Amikor megvoltam az alkatrészek kitömésével, irgalmatlan erősen, vagy százszor oda-vissza öltögettem a cérnát. Sikerült! A vörös macska macskaszerű lett, még a pofája is cukira alakult, bár erre nem számítottam. A szőrei élethűen borították a testét és tudta mozgatni a lábait. Büszke voltam! Lett egy macskám. Rájöttem, hogy magamnak szerettem volna őt, végül mégis odaajándékoztam a teremtményemet.

Közben persze, ahogy az lenni szokott, versikéket fabrikáltam, tele voltam robbanni akaró energiákkal, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Dühvel, amit valahogy ki szerettem volna pattogtatni magamból, mint amikor az ember a Dunában kacsázik. Szétoszlatni. Rengeteg színeset álmodtam akkoriban. Színes-szagosat. Meg szerettem volna tartani őket. Rajzolni kezdtem. Találtam különleges fotókat, számomra eddig ismeretlen alkotók műveiről, illusztrátorok munkájáról, amikbe szerelmes lettem. Másolni akartam őket, hogy megfejtsem a titkukat. Valójában nem is másolni szerettem volna őket, csak birtokában lenni az ő tudásuknak. Persze nem voltam elégedett, és elkezdtem csak a modelleket, alakokat imitálni, hogy az arányaik helyesek legyenek. Teljesen belefeledkeztem néha egy-egy mesémbe. Napokig koptattam a B3-asaimat, mert tömény feketéket akartam viszontlátni a papíron.

Olyankor nem láttam, nem hallottam semmit magam körül. Abban a biztos tudatban merültem el a félfamentes felett, hogy valahol a világban él egy ifjú, akinek a szíve megsúgja majd, hogy merre találja a másik felét (aki természetesen én vagyok), és akkor átvergődve a veszedelmes fenevadak erdején, megfejtve az elátkozott vár kőré szőtt rejtélyeket és kiállva félelmetes próbákat végre eljut majd az elátkozott tündérhez (aki, ugye én vagyok még mindig) már majdnem egybekél vele, de valaki bejön a szobába egy totálisan idétlen szöveggel a koránkelésről meg a matekházi tökéletlenségéről és rögtön kiderül, hogy az elátkozott lánynak is ki kell még állnia számtalan próbatételt, míg egymáséi lehetnek….ezért aztán sosem sikerül végigszőnöm eme csodás mesét. Viszont éppen emiatt számtalan képem készült hasonló támában. És mindegyikbe legalább ennyire beleélődöm…

Aztán valahogy felnőttem. Ide-oda sodort az élet, és egyik alkalommal, mikor visszasodort szülővárosomba, Pestre, éppen munkát kerestem. Raszta hajam volt. Körülbelül esélyét nem láttam annak, hogy bármilyen irodába beengednek, nemhogy ott dolgozzak. Karácsonykor a családom leült a fa mellé és az ünneplésbe belevegyítették nagy szeretetükkel a hajam boncolgatását. Három nap és három éjjel bogozták a fürtjeimet, míg végül a fésű sírás nélkül tudott haladni a szőrök között. Ember lettem újból.

Munkám is lett azonnal. Egy textilminta-nyomó műhelyben lettem mintarajzoló. Oh, megint kinyíltak szívem előtt a mesés kapuk! Furcsa kis figurák, kavargó ornamentika, kockák, háromszögek, virágok és egyéb lényecskék lepték el az életemet. Csak ültem a gép előtt, addig ismeretlen digitális kütyük lettek a társaim. Imádtam “vakargatni az asztalt” naphosszat. A kollegák csak ennyit láttak belőlem meg a digitalizáló táblából. De én rendületlenül vívtam elvarázsolt csatáimat. A vakító monitor fényében úszott mesés életem megannyi apró segítője, akiket helyükre nekem kellett tennem. Helyes irányba nekem kellett állítanom, hogy kiállják a próbát egymással és a többi lény között. Folyamatos mintákat kellett készítenem, mint a tapéta, hogy a rotációs gépekkel majd tudják nyomni a gyár műhelyében a nyomók. Aztán az anyagok bekerültek varró műhelyekbe, ahol blúzok, ruhák lettek belőlük. Nem egyszer belefutottam teremtményeimbe, ahogy egy-egy pesti nő testét borítva himbálódtak boldogan. Büszke voltam!  

Aztán hogy, hogy nem, csoda történt velem. Született egy gyönyörű, aprócska kisfiam. Akkora volt, mint egy macska. Súlyra annyit nyomott, mint egy vekni kenyér. Aprósága miatt úgy éreztem valahogy ez a liliputi helyzet liliputi teremtményeket igényel. Nekifogtam horgolni. Nem tudtam hogyan kell, de nagyon alkotni akartam, úgyhogy a youtube-ból lestem ki a titkokat. Született lámám, keletkeztek soros lábú orrmányosaim, repülő virágfülű elefántjaim és mind “egyéniség” volt. Mivel nem tanultam meg a minták leírásait olvasni, így eleinte csak a mozdulatokat utánoztam, aztán is csak intuitívan voltam képes alkotni. Meg volt a fejemben a forma, és köréje logikáztam a horgokat. Életrekelt egy állatkert. Megint büszke voltam! 

Most itt vagyok egy hónappal a 40. szülinapom előtt és ezt az írást alkotom. Régen szerettem írni. Jólesett, mikor egy barátom - állítólag - “szétröhögte” az agyát olvasás közben. Dolgozom. Kicsit mást, nem annyira látványosat. Van egy kislány, aki majdnem annyi idős, mint az én kicsi, 6 éves fiam. Ez a kislány kilóban is majdnem annyit nyom, mint az én gyerekem, de magasságban akkora, amint egy kis kutya. Nem tud járni. Beszélni is épp csak annyira, mint az első évüket betöltő babák. Még azt sem mondta ki, mama. Ettetni kell, mert az ételt sem tudja a szájához emelni. Ő most a munkátársam. Reggelente felülünk a nagy labdájára, mert azt szereti, és ugrálnuk rajta. Én támasztom a hátát, ő rogyasztja a lábát és sikítozik örömében. Kilátszik az összes kis gyöngyfoga, mint egy kis delfinnek, ahogy fülig érő szájjal kiabál. Most erre vagyok büszke! Alkottam. Egy vidám reggelt. Neki.

Szeretettel kívanok mindenkinek örömteli alkotást, 

Pék Kata/Fonalicity

RÉSZLETEK ITT

 

Tetszett a történet? Itt alul írhatsz róla véleményt, kérdezhetsz az alkotótól!